Diplomaosztó

Valóban régóta vagyunk itt - ez abból is látszik, hogy véget ért egy tanév, az előző májusi hétvégén volt a Cornellen a diplomaosztó. Csak a kíváncsiságunktól vezérelve nem vettünk részt, már csak azért sem, mert ehhez Gyuszkónak tanszéki dolgozóként kötelező lett volna beöltöznie talárba, és legnagyobb sajnálatomra nem volt kedve.

A diplomaosztót az egyetemi focipályán tartották, a 25 ezres lelátó csurig volt a boldog rokonokkal, a pálya pedig a végzősökkel. BSc, MSc, PhD - mindenkit most ünnepeltek, szabad szállodai szoba 100 km-es körzetben nem is volt azon a hétvégén. A ceremónia eléggé könnyed, kötetlen hangulatúnak tűnik a fotók alapján, vigyorgó rektorral, a talárjaikat és kalapjukat poénosan feldíszítő végzős diákokkal, és strandpapucsban vonuló tanszéki oktatókkal. Érdeklődőknek ezt a másfél perces fotósorozatot ajánlom.

Nyomokat hagyott bennem évekkel ezelőtt, amikor a Hajdú-bihari Naplóban tanév végén rakás kisgyerek 2x2 cm-es fotója jelent meg, alattuk a remek tanulmányi eredményekhez gratuláló családtagok keresztneveinek, titulusainak felsorolásával. Még ilyen "előképzettség" mellett is nagyot néztem az egyik egyetemi lapban megjelent hasonló jellegű, óriási (negyed, fél, egész oldalas) hirdetések láttán. Most döntsétek el, szerintetek nem túlzás ez "egy kicsit"? Bal oldalon több száz diplomázó neve a több oldalon át sorolt több ezer végzős közül - jobbra pedig egyetlen diáknak címzett gratuláció (micsoda süket duma ráadásul). Szerintem tök ciki!

Ithaca fesztivál

Igaz, még nem töltöttünk itt egy évet, de valamilyen szempontból már körbeértünk a naptárban, mert az évenként megrendezésre kerülő Ithaca fesztivál nevű rendezvényen már másodjára vettünk részt nézelődőként. Ilyen rövidet is tudok írni, látjátok?

Newport, Vanderbilt kastély

Bostoni kirándulásunk végén hazafelé jövet nem hagyhattuk ki Newportot, a csinos kisvárost Rhode Island államban, pontosabban "Rhode Island and Providence Plantations"-ben, ez ugyanis a teljes neve USA egyik tagállamának, melyből valahogy kimaradt az, hogy "állam". A "plantation" (=ültetvény) nyilván a korabeli telepesek mezőgazdasági tevékenységére utal. Így az ötven amerikai tagállam közül a legkisebb területű viseli a leghosszabb nevet.

Amerika aranykorában, a tizenkilencedik század végén egy magára valamit is adó milliomosnak kellett lennie egy newporti nyaralójának, melyet egyszerűen "cottage"-nak, azaz kb. kunyhónak neveztek, bár a palota, kastély, villa szavak sem tükrözik hűen az itt fellelhető fényűző gazdagságot. Valami olyasmit kell elképzelni, mint mikor összekeveredik a Ewing és a Medici család, és "most már megint mit kezdjek ennyi pénzzel, egyetemet már alapítottam, kezdek kifogyni az ötletekből".

A legmenőbb kunyhót, a Breakers-t Cornelius Vanderbilt építtette magának a new yorki vasúttársaságból származó vagyonából, hogy nyáron legyen hova kiruccannia Manhattanből. A kunyhót később lánya, Gladys örökölte, aki hozzáment Széchenyi László grófhoz, hogy egy kis nemesi vér is keveredjen a Vanderbilt család vasutas vagyona mellé. 1948-ban Széchenyi grófnő jelképes évi 1 dollárért egy non-profit szervezetnek adta bérbe a kunyhót - ehhez képest elég drága volt a belépőjegy. A harmadik emeleten nem jártunk, mert még mindig ide járnak az örökösök - a Szapáry család - nyaralni.

Onnan nem messze egy másik kunyhót, a Marble House-t (Márvány Ház) Cornelius tesója, William Vanderbilt építtette feleségének szülinapjára 13500 köbméter fehérmárványból. Elváltak, majd felesége itt tartott több nők egyenjogúságáért harcoló rendezvényt. Szintén nem messze, Quahogban lakik a Griffin család, korunk legsikeresebb rajzfilmsorozatának, a Family Guy-nak a főhősei.

Fotóinkat azzal a szemmel nézzétek, hogy mindet sutyiban csináltam, mert amúgy teljesen tilos volt. Csak kétszer szóltak rám, de a memóriakártyát nem kobozták el. És nincs mese, le kellett fotózni a konyhát, mert egy albumban csak a Versailles-stílusú dísztermeket mutatják be. A környéken kocsival további menő villák mellett haladtunk el, de azokat nem néztük meg, pedig ott nem szedtek belépőjegyet. Csak ki volt rakva, hogy "Private Property".

Cape Cod

Boston után a Cape Cod nevű félszigeten is jártunk, mely egy remek kirándulóhely, tele van nyaralókkal. Szerencsére elállt az eső, mire odaértünk Provincetownba, a félsziget végére, ahol - ismét megtudtuk, hogy pontosan itt - láttak először partot a Mayflower utasai, a plimoth-i telepesek. Provincetown érdekes hely, alapvetően egy halászfalu, aminek a központja túristacsalogató butikok, kávézók, bálnanézőbe induló hajók, galériák, szivárványzászlós szórakozóhelyek zűrzavaros egyvelege. Nagyot sétáltunk, ettünk pizzát, ilyesmi.

Cape Cod fele természetvédelmi terület, egy tengerparti sáv, ahova kenuzni, biciklizni, túrázni, fürdőzni járnak az emberek. Nagyon meglepődtünk a növényzeten: tűlevelű erdővel borított homokdűnék borítjak az egészet. Kimentünk egy tengerpartra, a Herring Cove Beach-re, ahol a következő látvány fogadott minket: millió partravetett hering ugrándozott.



Cape Cod-on megnéztünk még egy régi vízmalmot a félsziget elején, Sandwich-ben, és ettünk fincsi rákkaját a Moby Dick nevű étteremben. Íme a képes összefoglaló Cape Codról.

Bostoni Teadélután

---For-Boston---Dropkick-Murphys---kelta-punk-rock---

Az úton végig Dropkick Murphyst hallgatva végül eljutottunk Bostonba a múlt hetvégi utunk során, ahol csak úgy jöttek szembe az amerikai "őstörténet" jelképei. Mindenhol elmondják, hogy "az nem úgy volt, ahogy mindenki ismeri", és így a bostoni teadélutánról is megtudtuk, hogy nem csupán annyi történt, hogy a dühös tömeg a hajóról a tengerbe öntötte a drágán megadóztatott brit teaszállítmányt. (Pedig de...)

Ma a kínai árukat Amerikából viszik vissza Kínába, és így nekik sokkal drágább, mint az amerikaiaknak. Valahogy így volt ez 1773-ban a teával, amit az amerikaiak Angliából tudtak visszavásárolni. Volt Hollandiából csempészett tea is, de a britek - a British East India Company - valahogy megpróbálták lenyomni a drágán megadóztatott teájukat az amerikai gyarmatok torkán.

Bostonban kikötött a brit Dartmouth hajó egy csomó angol teával, és egy új törvény szerint ekkor 20 napja volt kirakodni a teát, behajtani az adót, és visszafordulni Angliába. Sok amerikai már azon felháborodott, hogy egyáltalán hagyták kikötni a hajót. De ha már kikötött, meg akarták akadályozni, hogy kirakodják a teát, mert az adótartozás már akkor megvalósult volna, ha mondjuk kirakodnak, és elhúzzák a csíkot az éj leple alatt. Úgyhogy a bostoni Old South Meeting House-ban összegyűlt 5000 fős tömeg megegyezett, hogy őrséget állítanak a hajó mellé, a kirakodás megakadályozására. Teltek a napok, eljött a határidő, közben megjött még két hajó. A kirakodási-adófizetési határidő napján megint összegyűlt egy 5000-es amerikai tömeg az Old South Meeting House-ban, köztük helyi képviselők, politikusok, kereskedők, közemberek, ahol Samuel Adams (a bostoni sörgyáros, aki később a Függetlenségi Nyilatkozat aláírói közt volt) felszólalása után ment ki egy csoport a kikötőbe megsemmisíteni a teaszállítmányt. Kis fogalmi zavar: ma az ilyesmit egyes amerikaiak egyenesen terrorcselekménynek neveznék...

A jobboldali képen látható az Old South Meeting House tárgyalótereme, ahonnan a dolog indult. Érdekes megfigyelni, hogy amolyan "open space" iroda módjára, fülkésen volt berendezve, hogy minden képviselőnek jusson egy kis zug, számítógép helyett íródeákkal.

További bostoni fotóinkon beszámolunk még Benjamin Franklinről és társairól, egy utcai cirkuszbemutatóról, a Lap Chi-ékkal való közös játszóterezésről, az MIT új cikk-cakkos tarka épületéről, a Love Storyból ismert Harvard-kampuszon látható strandröplabdapályáról, és a Boston Back Bayről.

Plimoth Plantation

Elindultunk a keleti partra, Massachusetts államba kirándulni. Nem valami könnyű még lemásolni sem ezt a nevet (el is rontottam elsőre, haha), ennek az az oka, hogy helyi/indián névből ered. Valami olyasmit jelenthetett, hogy a "nagy kék dombnál". Többféle indián törzs lakott itt az óceán parti területen, aztán egyszer csak megérkeztek az európai hajók, falvakat alapítottak a telepesek, és pár évtizedig csendesen megfért egymás mellett a két kultúra.

Ebbe a korba - a rendezők szerint az 1627-es évbe - pillanthattunk bele egy szabadtéri múzeumban, mely a Plimoth Plantation nevet viseli. Plimoth - korabeli források szerint így nevezték el falujukat a Hollandiából érkező, bár Nagy-Britannia területéről származó telepesek. Ők azok az emberek, akikre az Amerikai Egyesült Államok lakossága ősanyáiként és ősapáiként tekint.

A múzeumban egy wampanoag indián nagycsalád életkörülményeit bemutató területen kezdtük a bóklászást. Kiderült, hogy nem minden indián kúp alakú, bőrrel fedett kunyhókban lakott. Persze itt az északi hidegben nem is csoda, hogy valami melegebbet találtak ki. Mivel érkezésünkkor is hűvös volt, kifejezetten jól esett bent ücsörögni a fakéreggel borított sátorban rakott tűz mellett, az - ugyan nem itt élő, csak itt dolgozó - indián származású embereket kérdezgetni szokásaikról. Mert erre a szisztémára épült a múzeum: a táblák, kiírások helyett a személyes interakcióra. Ez olyan egyszerű ötletnek tűnik, de mégis, sokkal közelebb hozza az emberhez az adott kort. Ha egyet kérdezel, beindul a lavina, és már részesévé is váltál az egésznek, jön az újabb kíváncsiskodó, adott esetben akár banális kérdés, és már el is időzött az ember az indián környezetben.

Innen sétáltunk tovább az európai telepesek szomszédos, kerítéssel védett falujába. Itt is kosztümös szereplők élték "mindennapjaikat", mászkálgattak ide-oda, főztek, dolgoztak, csinálták dolgukat, és kérdések esetén megálltak, és meséltek. Teljesen magával ragadott minket a hangulat, főleg amikor az iskolás csoportok közötti szünetet kihasználva mi is beszélgetésbe elegyedtünk a falu lakóival. Nagyon profik voltak a dolgozók, nem lehetett őket kizökkenteni korabeli világukból. És természetesen betanítottak nekik sok mindent, ami az adott kor emberének ismeretanyaga lehet, pl. jobban ismerték az 1627-es magyar történelmet, mint mi ott hirtelen...

Később ellátogattunk a múzeum kikötőben található részlegébe, a Mayflower nevű hajóhoz, melyen az ide érkező telepesek első hulláma utazott. Jó, ez nem az igazi hajó, hanem az eredeti hajó ötven éve készült másolata. De itt is folytatódott ugyanaz a stílus: korabeli ruhába öltözött utast kérdezgethettünk. Ekkora már Gyuszkó is belejött a dologba...

Hihetetlen poén volt az egész, persze leginkább talán a feladatlapokkal, speciális kérdésekkel felszerelkezett iskolásoknak, de felnőttként is maradandó élmény. A nap hátralevő részét a ma Plymouth néven futó kicsinosított városkában töltöttük, különféle halászlevek kóstolásával, és mivel a nap is kisütött, családi(!) fagyizással. Fotóinkat indiánokról, kosztümös telepesekről itt nézegethetitek.

Uncle Sam

Ismerős a képen látható alak? Már én is láttam posztereken, de csak most jártam a történet végére. Ő Uncle Sam, egy figura, aki általánosságban az egész amerikai nemzetet szimbolizálja, ennek megfelelő színeket öltve magára.

New York az egyik korán csatlakozó államként elég eseménydús helynek mondható az USA történelme szempontjából, nem meglepő, hogy Uncle Sam legendája is innen eredeztethető. Történt ugyanis, hogy a britek elleni háborús időkben, 1812 tájékán a helyiek hordókban szállították a kaját az amerikai csapatoknak. A Troy (=Trója:) nevű faluból származó beszállító hordóin a U.S. betűkombináció szerepelt, a "United States" rövidítéseképp, de a csaták között unatkozó katonák azt eszelték ki hogy ez annyit tesz, mint Sam bácsika (Uncle Sam) ellátmánya. Nagyon nagy képzettársításra ehhez nem volt szükség, a név valóban stimmelt: Samuel Wilson szállította a hordókat.

Ez az egész biztos így is volt, mert a Kongresszus határozatában tényként elfogadta az összefüggést Samuel Wilson és Uncle Sam között. Jók az ilyen legendák, főleg ha nincs belőlük túl sok. Pl. remélem, a rizset senki szerint nem Uncle Ben találta fel.

N*t*l*x

Nem tudom ki hogy van a filmnézéssel, de itt Amerikában talán azzal érnek el legjobb eredményeket a kalózkodás ellen, hogy van alternatívája. Hozzátartozik, hogy itt van fizetőképes kereselet is, de amilyen árakat a n*t*lix nevű cég produkál, arra Magyarországon is sokan átnyergelnének a kalózmásolatok fogyasztói közül.

A n*tfl*x egy tipikus díjcsomagjára befizetsz havonta egy mozijegy árának megfelelő összeget, és utána további fizetés nélkül annyi filmet nézel, amennyi jólesik (vagy rosszul...). Lehet dvd-n, bluray-n, és online nézni a filmeket. "Minden" megvan nekik valamilyen formában, dokumentumfilm, tévésorozat, vadiúj mozifilmek, klasszikusok. Mondjuk 100.000 dvd, 10.000 online és 10.000 bluray. Most csekkoltam le: van közte vagy tíz-húsz magyar film is.

Online a legkényelmesebb, egyszerűen akárhány online elérhető filmet akárhányszor meg lehet nézni. Majdnem olyan, mint tévét kapcsolgatni, sőt jobb, mert bármikor bárhonnan újrakezdhetem.

Dvd esetén az a lényeg, hogy kiválasztasz egy filmet a honlapjukon, postán kiküldik a címedre, aztán vissza kell küldened az ingyenes borítékban. Nincs határidő, viszont a következő dvd-t csak akkor küldik ki, ha egy korábbit visszaküldtél. Ez a postafordultával azt jelenti, hogy elvileg 3-4 naponként új dvd-t kaphat az ember. Az amerikai posta amúgy eddig is megbízhatónak tűnt.

És ebből a havi díjból hogyan jön ki a nekik ez a szolgáltatás? 1. Egyrészt az emberek úgysem fognak állandóan filmeket nézni, így a maximálisan engedélyezett forgalomnál sokkal kisebbet fognak generálni. 2. USA baromi nagy. Egy ilyen cég azért nyereséges, a szolgáltatásuk azért olcsó, mert - mint a net*l*xnek - tízmillió előfizetője van, naponta kiküldenek kétmillió dvd-t. 3. Rég kiszorították az összes vetélytársukat a piacról. 4. Talán a pénzügyi válság vitte lejjebb az áraikat? Ja, de akkor mért lennének nyereségesek, pedig azok. 5. Nyilván különleges tárgyalási pozícióban vannak a postával és a filmforgalmazókkal szemben.

Könyvvásár

Egyszer volt Budán kutyavásár, Ithacában pedig évente kétszer van könyvvásár. Ősszel és tavasszal. Az alkalmanként kb. 250.000 használt könyvet árusító vásár - ami az USÁ-ban a harmadik legnagyobb! - a következőképp működik: a helyiek a megunt, feleslegessé vált könyveiket a könyvtárnak adományozzák. A könyvtár ezeket raktározza, önkéntesek segítségével fél évente rendszerezi, majd egy nagy csarnokban megrendezi a vásárt, és a bevételt saját közhasznú céljainak megvalósítására fordítja.

A vásár három hétvégén át tart. A könyvek árai típusonként meghatározottak, és az idő elteltével folyamatosan csökkennek. Az utolsó nap a legmókásabb, amikor már nem könyvenként megszabott ár van, hanem kupacra megy a dolog: egy egység egy bevásárlószatyornyi könyv. Így hipp-hopp sok olyan könyvet lehet beszerezni, amire semmi szüksége az embernek.

Irtó nagy az érdeklődés, nyitásnál kígyózik a sor. Ithacában minden menő, ami helyi, hippi, használt, újrahasznosítható, valamint lehet önkénteskedni, és a vége az, hogy a közösség egésze "jobban jár". Ezt az egyszerű címet tudják használni, és még a wikin is van szócikk az eseményről.

Már csak azon gondolkozom, hogy tavaly ősz óta ki selejtezett ki ismét húsz darab magyar nyelvű könyvet?

Princeton

Princeton, New Jersey-ben van egy egyetem, aminek a hokicsapata néhanapján megveri a Cornell csapatát. Meg van egy kutatóintézet, aminek szerényen az a neve, hogy Institute for Advanced Study. Első nekifutásra annyit kell tudni róla, hogy itt dolgozott Einstein 20 éven át. Most pedig itt dolgozik egy barátunk, Kun Gábor, őt látogattuk meg.

Az intézet matematikai épületét Simonyi Hall-nak hívják - az űrturistázás mellett ilyenre is futott Simonyi Károly pénzéből - ahol kiváló körülményeket biztosítanak az elméleti kutatáshoz. A közösségi teremben lehet sakkozni:



olvasgatni:



táblára firkálni:



a könyvtárban pedig az alsó polcokon kutakodni:



Ilyen izgi hely ez. Köszönjük Gábornak az idegenvezetést!

Ja, és vonatoztunk is egyet (Lola most először!): elmentünk a modern művészetek new yorki fellegvárába, a MoMÁ-ba. Fotóink mindezekről erre.