Sokszor voltunk júniusban a bölcsiben. Nem csak azért, amiért szoktunk, azaz hogy egyedül még nem teheti meg Lola oda és vissza az utat, hanem mert ritka események zajlottak.
Egyik nap berobbantunk mind az öten a gyereknapi rendezvényre. Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere, sőt, tavalyhoz képest is csomó újdonsággal rukkoltak elő. (Jó, pónik csak az ovis gyereknapon voltak, ez igaz, de nyerő helyzetben van az, aki mindkettőre hivatalos.)
A bölcsis gyereknapon két dologra csodálkoztunk rá. A fontosabbik, hogy Lola már egész bátran mászókázik. A másik témán a tombolavásárlók nem elhanyagolható része hozzánk hasonlóan meglepődhetett. Merthogy nyertünk eeegy: pálinkáspoharat!
A tombola úgy zajlik, hogy a szülőket kérik meg, arra, hogy vigyenek a bölcsibe játékokat, ezeket ott rendszerezik, becsomagolják, aztán aki akar, vesz tombolát, ezzel támogatva a bölcsit. Tavaly kifejezetten meglepődtem, hogy milyen jó dolgokat sorsoltak ki, így idén még értelmesebb dolgokat emeltem le a játékbolt polcáról. Tippem szerint egy kedves merketinges szülő pedig csak a homlokára csapott, hogy "Ja, mára kellett volna tombola-ajándékot hozni?", azzal kinyithatta a céges kocsija csomagtartóját, és amit ott talált, behajította a bölcsibe, hiszen kisorsolásra került számtalan (különböző, de nem meglepő módon ugyanazon céghez köthető) pálinkáspohár, likőr logós pincér-tálca, ilyesmik. A gyerekek meg ott rohangáltak a nylonzacskókba csomagolt üvegpoharakkal az udvar kövén. Ezúton is köszönjükszépen / mondjon le. 
A másik nagy esemény az volt, hogy Lola elballagott a bölcsiből. A batyuban kapott gyűszűnyi pogácsát már aznap este benyomta, a batyu másik kincséből, a jövőben nélkülözhetetlen buborékfújóból pedig még a bölcsiben begyűjtött egy extra darabot a vezetőnőtől. Így kell ezt csinálni. (Egyúttal belátom, semmire nem megyek azzal, hogy az én ballagási pogácsáim évtizedek óta a tarisznyáikban porosodnak.)
Búcsúzunk a bölcsitől. Olyan nagy gyereknek éreztem Lolát, amikor először léptünk be oda, de tagadhatatlan, most, másfél év elteltével már sokkal nagyobb, sokkal ügyesebb, sokkal cserfesebb, és sokkal önállóbb. Köszönjük mindenkinek, aki ebben segített. Szerettünk pont oda járni, és remélhetőleg még fogunk is.
És is elégedett vagyok magammal. Az első ovis szülői végén rásasoltam a jelekre az óvónénink papírján. Tudjátok, tavaly még dilemmáztunk az ilyesmin. Most pedig a "jaajj, valami lányosat" keresgélő anyukák között gondolkodás nélkül lecsaptam a kockára. Most már tudom, hogy jó az nekünk.
Természetesen Lola is szokott az ún. "kisbaba játékok"-kal játszani. Egyik reggel a következő képen látható formációt rakta ki egy szempillantás alatt az EGRES-től kapott építőjátékból: 
- Lola, ez mi? - kérdeztem ártatlanul, kb. csak hogy beszéltessem.
- Hát kocka. - válaszolta ő a lehető legtermészetesebb módon.
Megint odanéztem, és láttam, hogy végül is tényleg.
A kocka - újratöltve
Mikro csodák - és a valóság
Mit csinálnak a nyugdíjas ithacai ismerőseink? Angolt tanítanak (pl. nekem), önkénteskednek pár további jelentőségteljes szerepben, a nyári lazaságban pedig azzal tuningolják magukat, hogy utazgatnak szerte a világban.
Másfél éve költöztünk haza, és már ennyi idő alatt is egy tavalyi, Julie-vel töltött kellemes este után idén Sue társaságában terveztünk meg egy egész napot. Teljesen hihetetlen, hogy miket nem találnak ők ki?
Nem elég, hogy a barátnőikkel átrepülnek az óceánon, de itt sem csak Hévízen csücsülnek napokig, hanem egy több országot érintő, elég pörgős körút részeként látogatják meg Magyarországot. Most akkor hozzátenném, hogy Sue 86 éves... Nem kell nagy következtetéseket levonni, természetesen ők nem átlagos emberek, őszintén örülök, hogy megismerhettem őket. ((Tagadhatatlan, valahogy ez a generáció jött be nekem. :))
Mivel tudtuk, hogy találkozásunk idejére Sue a budapesti városnéző körút kötelező tartalmi elemein már túl lesz, a tervezés idején bedobtam Szentendre nevét, mint célpontot. Aztán jött ő, hogy jó, jó, de tudom-e, ott hova kéne menni. Mondom hova? Mire ő: a Mikro Csodák Múzeumába! Na az meg mi? - gondoltam, és rákerestem. Találtam egy évek óta nem frissített honlapot - hát végül is lehet, hogy létezik. Sue megnyugtatott, hogy á, ez nincs benne az útikönyvekben sem, viszont az egyik főnöke ajánlotta... Micsoda hatalma van a szóbeszédnek!
Így aztán belőttük a címet, és jelentem, a múzeum létezik. Kicsi, mint Szentendrén minden múzeum, galéria, kiállítás. Három szobányi a hely, ahol Mikola Szjadrisztij, ukrán művész 15 alkotását lehet megtekinteni. Olyan icipici, aranyből készült mini szobrokat lehet megnézni, amik közül némelyik esetén még akár az alapanyag sárga pacáját sem látod szabad szemmel. Vagy csak egy icurpicur foltot. De ha belenézel a mikroszkópba, egy fél mákszembe költöztetett fecskecsalád, egy szeg hegyére épített sakktábla, vagy egyetlen tű fokába pakolt piramis, pálmafa, ÉS tevekaraván néz vissza... Na, ilyesmit még nem láttunk! Gyerekbarát, mert olyan múzeum, ahol húsz perc alatt végzel, másrészt pedig elárulom, hogy Lola is nagy élvezettel kukucskált. Ha arra jártok, és eddig kimaradt, ugorjatok be! Érdekesség: a mini méret miatt akkora precizitás szükségeltetik a készítés során, hogy már az alkotó szívdobbanása is bekavar - ezért lelassítja a pulzusát, és két szívdobbanás között dolgozik.
Ha most abbahagynám, lehetne ez egy szimpla programajánló is. De sajnos még írok...
A körút miatt gyorsan megy ám az összehasonlítás. Elmondták, hogy Budapest mennyire szemetes város, főleg Pozsonyból érkezve, ahol civil ruhás rendőrök szabnak ki a hatalmas összegű büntetést a helyszínen, ha valakit szemetelésen fognak.
Nem lehet ismerőseinket azzal vádolni, hogy nem pörgetik a magyar GDP-t, mert bizony a szándékoltnál is jobban pörgetik - egyiküktől (aki szintén egy sokkal fiatalabb, több földrészen élt, hihetetlenül tapasztalt utazó) szép kis summát loptak el a tárcájával együtt a villamoson... Most mit mondjak, nagyon égett a bőr a képünkön.
Olyan is volt, hogy nem tudtunk a szentendrei Dunakorzón kártyával fizetni egy étteremben. Hanyadik században élnek ők vajon?
Ezt szó szerint ugyan nem mondták, de szerintem tán még várták is kedves amerikai barátaink, hogy este továbbvigye hajójukat a Duna a Balkán-félsziget felé.