Fél évesek. Fél évesek? Fél éveseeek!!!

Nagyjából ennyi idő kellett ahhoz, hogy ne ámuljak-bámuljak rá minden nap többször is arra, hogy egyszerre két picibabánk van. Most már ((kb.)) természetes.

Ikrekkel vannak érdekes pillanatok. Pl. kicsit lassabban lehet haladni az utcán - pedig még nem indultak el a fiúk két különböző irányba. Apropó, utca. Viszonylag egyszerűen ki tudunk menni az utcára, mert mérőszalaggal mentünk babakocsit venni, és egy átment a vizsgán. Így gyerekestül, tehát a kocsi összecsukása nélkül is kiférünk az ajtókon. Visszatérve a lassabban haladásra, az van, hogy az emberek nagyságrendileg 10%-a odajön, és kíváncsiskodik. Az érdeklődők között legjelentősebb számban a nagymama-korosztály képviselteti magát. A skála egyik vége az, hogy "Két fiú? - Igen. - Te jó Isten!", de ennél sokkal gyakoribbak a kedves nénik, akik fürkészik a babáinkat és gratulálnak, majd egy részük elmeséli, hogy az ő saját, esetleg ismerősei iker unokáival mennyire szörnyű volt x évig. Az (ismeretlen) ikres szülők nem annyira dumálósak, általában valamiféle "egy csónakban evezünk", somolygós, részvétteli nézéssel egyszerűen csak ráköszönnek az emberre, és mennek tovább.

Mit is mondhatnék, nem könnyű az alaphelyzet, az biztos. Két csecsemő, akikre nem hatnak az érvek, és egy anya két kézzel, az bizony kevés. Itthon is, orvosnál is, gyakorlatilag bárhol. Mindent meg lehet persze oldani, de nagyon könnyen lehetnek mellékhatásai a helyzetnek. Én szerencsére nem tudlak benneteket olyan sztorikkal feltartani, hogy milyen az, ha harminc percig egymás kedvére üvöltenek, vagy hasonlók, mert csak a napok töredék részében vagyok velük hármasban. Így szerencsére elmondhatom, hogy elég nyugis, mosolygós fiaink vannak.

Különböznek, aha, igen. Néha ezerrel magyaráznám ezt az ismerősöknek, hogy na, itt van a két gyerek egymás mellett, hiszen látod, hogy mennyire ... na és ilyenkor - meg pár fényképen - én is látom, hogy külsőleg iszonyatosan tudnak hasonlítani egymásra. Azért a nagyszülőkkel és a tesómmal számolva már legalább heten stabilan meg tudjuk őket különböztetni egymástól, de tudom, hogy még néhány hűséges fotónézegetőnk is keni-vágja a témát.

Márkó és Kende teljesen hasonló fizikai paraméterekkel rendelkeznek, általában nagyon hasonló fejlettségi szakaszban vannak, így eddig mindig nagyon hasonló dolgokat csináltak. Azért a miképpben, a gyakoriságban, az intenzitásban vannak felfedezhető különbségek, de oké, néha az időzítésben is. Lelki rezdülésiekben természetesen vannak eltérések, asszem egyikük sokkal zsiványabb gyerek lesz, mint a másik. Van konkrét jelöltem is, nem csak úgy általánosságban dobálózom az ilyesféle mondatokkal.

Gondolom, nem túl meglepő, de mindenképpen specialitása a helyzetnek, hogy mivel eddig őket csak az 5 centi - 10 méteres intervallumban mozgattuk egymáshoz képest, jelenleg a fiú-kisbabás élmények leginkább mindkettejükhöz egyszerre kapcsolódnak a fejünkben.

Ők is kapcsolódnak egymáshoz, a szó szoros értelmében, megfogják a másik kezét, és azt tömködik rövidebb-hosszabb szkanderozás után a saját szájukba. De ilyenkor nincs tiltakozás... Viccesek. És nagyon édik, nagyon szépek, nagyon erősek, nagyon jó kölkök. Külön-külön is, de együtt meg aztán totál kész vagyok tőlük. :)

És mint említettem, fél évesek. Hurrá! Vége a macerás elejének. De jó! Persze majd meglátjuk, hogy ezután könnyebb, vagy nehezebb lesz-e.

Íme a bejegyzés főszereplői:



(Az ötletet Kata Lackónak sütött negyedéves tortájából merítettem.)

Ez nem áprilisi tréfa

Addig jár Gyuszkó és Lola a szemészetre, míg ki nem írnak egy szemüveget. Nagyokos szülők pedig annak ellenére meglepődnek, hogy ők kezdeményezték az egész odajárkálást.

Íme egy friss tavaszi kép, épp három és fél évesen:


Szép, ugye?