Elindultunk a keleti partra, Massachusetts államba kirándulni. Nem valami könnyű még lemásolni sem ezt a nevet (el is rontottam elsőre, haha), ennek az az oka, hogy helyi/indián névből ered. Valami olyasmit jelenthetett, hogy a "nagy kék dombnál". Többféle indián törzs lakott itt az óceán parti területen, aztán egyszer csak megérkeztek az európai hajók, falvakat alapítottak a telepesek, és pár évtizedig csendesen megfért egymás mellett a két kultúra. 
Ebbe a korba - a rendezők szerint az 1627-es évbe - pillanthattunk bele egy szabadtéri múzeumban, mely a Plimoth Plantation nevet viseli. Plimoth - korabeli források szerint így nevezték el falujukat a Hollandiából érkező, bár Nagy-Britannia területéről származó telepesek. Ők azok az emberek, akikre az Amerikai Egyesült Államok lakossága ősanyáiként és ősapáiként tekint.
A múzeumban egy wampanoag indián nagycsalád életkörülményeit bemutató területen kezdtük a bóklászást. Kiderült, hogy nem minden indián kúp alakú, bőrrel fedett kunyhókban lakott. Persze itt az északi hidegben nem is csoda, hogy valami melegebbet találtak ki. Mivel érkezésünkkor is hűvös volt, kifejezetten jól esett bent ücsörögni a fakéreggel borított sátorban rakott tűz mellett, az - ugyan nem itt élő, csak itt dolgozó - indián származású embereket kérdezgetni szokásaikról. Mert erre a szisztémára épült a múzeum: a táblák, kiírások helyett a személyes interakcióra. Ez olyan egyszerű ötletnek tűnik, de mégis, sokkal közelebb hozza az emberhez az adott kort. Ha egyet kérdezel, beindul a lavina, és már részesévé is váltál az egésznek, jön az újabb kíváncsiskodó, adott esetben akár banális kérdés, és már el is időzött az ember az indián környezetben.
Innen sétáltunk tovább az európai telepesek szomszédos, kerítéssel védett falujába. Itt is kosztümös szereplők élték "mindennapjaikat", mászkálgattak ide-oda, főztek, dolgoztak, csinálták dolgukat, és kérdések esetén megálltak, és meséltek. Teljesen magával ragadott minket a hangulat, főleg amikor az iskolás csoportok közötti szünetet kihasználva mi is beszélgetésbe elegyedtünk a falu lakóival. Nagyon profik voltak a dolgozók, nem lehetett őket kizökkenteni korabeli világukból. És természetesen betanítottak nekik sok mindent, ami az adott kor emberének ismeretanyaga lehet, pl. jobban ismerték az 1627-es magyar történelmet, mint mi ott hirtelen...
Később ellátogattunk a múzeum kikötőben található részlegébe, a Mayflower nevű hajóhoz, melyen az ide érkező telepesek első hulláma utazott. Jó, ez nem az igazi hajó, hanem az eredeti hajó ötven éve készült másolata. De itt is folytatódott ugyanaz a stílus: korabeli ruhába öltözött utast kérdezgethettünk. Ekkora már Gyuszkó is belejött a dologba...
Hihetetlen poén volt az egész, persze leginkább talán a feladatlapokkal, speciális kérdésekkel felszerelkezett iskolásoknak, de felnőttként is maradandó élmény. A nap hátralevő részét a ma Plymouth néven futó kicsinosított városkában töltöttük, különféle halászlevek kóstolásával, és mivel a nap is kisütött, családi(!) fagyizással. Fotóinkat indiánokról, kosztümös telepesekről itt nézegethetitek.
Plimoth Plantation
Uncle Sam
Ismerős a képen látható alak? Már én is láttam posztereken, de csak most jártam a történet végére. Ő Uncle Sam, egy figura, aki általánosságban az egész amerikai nemzetet szimbolizálja, ennek megfelelő színeket öltve magára.
New York az egyik korán csatlakozó államként elég eseménydús helynek mondható az USA történelme szempontjából, nem meglepő, hogy Uncle Sam legendája is innen eredeztethető. Történt ugyanis, hogy a britek elleni háborús időkben, 1812 tájékán a helyiek hordókban szállították a kaját az amerikai csapatoknak. A Troy (=Trója:) nevű faluból származó beszállító hordóin a U.S. betűkombináció szerepelt, a "United States" rövidítéseképp, de a csaták között unatkozó katonák azt eszelték ki hogy ez annyit tesz, mint Sam bácsika (Uncle Sam) ellátmánya. Nagyon nagy képzettársításra ehhez nem volt szükség, a név valóban stimmelt: Samuel Wilson szállította a hordókat.
Ez az egész biztos így is volt, mert a Kongresszus határozatában tényként elfogadta az összefüggést Samuel Wilson és Uncle Sam között. Jók az ilyen legendák, főleg ha nincs belőlük túl sok. Pl. remélem, a rizset senki szerint nem Uncle Ben találta fel.
N*t*l*x
Nem tudom ki hogy van a filmnézéssel, de itt Amerikában talán azzal érnek el legjobb eredményeket a kalózkodás ellen, hogy van alternatívája. Hozzátartozik, hogy itt van fizetőképes kereselet is, de amilyen árakat a n*t*lix nevű cég produkál, arra Magyarországon is sokan átnyergelnének a kalózmásolatok fogyasztói közül.
A n*tfl*x egy tipikus díjcsomagjára befizetsz havonta egy mozijegy árának megfelelő összeget, és utána további fizetés nélkül annyi filmet nézel, amennyi jólesik (vagy rosszul...). Lehet dvd-n, bluray-n, és online nézni a filmeket. "Minden" megvan nekik valamilyen formában, dokumentumfilm, tévésorozat, vadiúj mozifilmek, klasszikusok. Mondjuk 100.000 dvd, 10.000 online és 10.000 bluray. Most csekkoltam le: van közte vagy tíz-húsz magyar film is.
Online a legkényelmesebb, egyszerűen akárhány online elérhető filmet akárhányszor meg lehet nézni. Majdnem olyan, mint tévét kapcsolgatni, sőt jobb, mert bármikor bárhonnan újrakezdhetem.
Dvd esetén az a lényeg, hogy kiválasztasz egy filmet a honlapjukon, postán kiküldik a címedre, aztán vissza kell küldened az ingyenes borítékban. Nincs határidő, viszont a következő dvd-t csak akkor küldik ki, ha egy korábbit visszaküldtél. Ez a postafordultával azt jelenti, hogy elvileg 3-4 naponként új dvd-t kaphat az ember. Az amerikai posta amúgy eddig is megbízhatónak tűnt.
És ebből a havi díjból hogyan jön ki a nekik ez a szolgáltatás? 1. Egyrészt az emberek úgysem fognak állandóan filmeket nézni, így a maximálisan engedélyezett forgalomnál sokkal kisebbet fognak generálni. 2. USA baromi nagy. Egy ilyen cég azért nyereséges, a szolgáltatásuk azért olcsó, mert - mint a net*l*xnek - tízmillió előfizetője van, naponta kiküldenek kétmillió dvd-t. 3. Rég kiszorították az összes vetélytársukat a piacról. 4. Talán a pénzügyi válság vitte lejjebb az áraikat? Ja, de akkor mért lennének nyereségesek, pedig azok. 5. Nyilván különleges tárgyalási pozícióban vannak a postával és a filmforgalmazókkal szemben.
Könyvvásár
Egyszer volt Budán kutyavásár, Ithacában pedig évente kétszer van könyvvásár. Ősszel és tavasszal. Az alkalmanként kb. 250.000 használt könyvet árusító vásár - ami az USÁ-ban a harmadik legnagyobb! - a következőképp működik: a helyiek a megunt, feleslegessé vált könyveiket a könyvtárnak adományozzák. A könyvtár ezeket raktározza, önkéntesek segítségével fél évente rendszerezi, majd egy nagy csarnokban megrendezi a vásárt, és a bevételt saját közhasznú céljainak megvalósítására fordítja.
A vásár három hétvégén át tart. A könyvek árai típusonként meghatározottak, és az idő elteltével folyamatosan csökkennek. Az utolsó nap a legmókásabb, amikor már nem könyvenként megszabott ár van, hanem kupacra megy a dolog: egy egység egy bevásárlószatyornyi könyv. Így hipp-hopp sok olyan könyvet lehet beszerezni, amire semmi szüksége az embernek.
Irtó nagy az érdeklődés, nyitásnál kígyózik a sor. Ithacában minden menő, ami helyi, hippi, használt, újrahasznosítható, valamint lehet önkénteskedni, és a vége az, hogy a közösség egésze "jobban jár". Ezt az egyszerű címet tudják használni, és még a wikin is van szócikk az eseményről.
Már csak azon gondolkozom, hogy tavaly ősz óta ki selejtezett ki ismét húsz darab magyar nyelvű könyvet?
Princeton
Princeton, New Jersey-ben van egy egyetem, aminek a hokicsapata néhanapján megveri a Cornell csapatát. Meg van egy kutatóintézet, aminek szerényen az a neve, hogy Institute for Advanced Study. Első nekifutásra annyit kell tudni róla, hogy itt dolgozott Einstein 20 éven át. Most pedig itt dolgozik egy barátunk, Kun Gábor, őt látogattuk meg.
Az intézet matematikai épületét Simonyi Hall-nak hívják - az űrturistázás mellett ilyenre is futott Simonyi Károly pénzéből - ahol kiváló körülményeket biztosítanak az elméleti kutatáshoz. A közösségi teremben lehet sakkozni:
olvasgatni:
táblára firkálni:
a könyvtárban pedig az alsó polcokon kutakodni: 
Ilyen izgi hely ez. Köszönjük Gábornak az idegenvezetést!
Ja, és vonatoztunk is egyet (Lola most először!): elmentünk a modern művészetek new yorki fellegvárába, a MoMÁ-ba. Fotóink mindezekről erre.