Sokszor voltunk júniusban a bölcsiben. Nem csak azért, amiért szoktunk, azaz hogy egyedül még nem teheti meg Lola oda és vissza az utat, hanem mert ritka események zajlottak.
Egyik nap berobbantunk mind az öten a gyereknapi rendezvényre. Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere, sőt, tavalyhoz képest is csomó újdonsággal rukkoltak elő. (Jó, pónik csak az ovis gyereknapon voltak, ez igaz, de nyerő helyzetben van az, aki mindkettőre hivatalos.)
A bölcsis gyereknapon két dologra csodálkoztunk rá. A fontosabbik, hogy Lola már egész bátran mászókázik. A másik témán a tombolavásárlók nem elhanyagolható része hozzánk hasonlóan meglepődhetett. Merthogy nyertünk eeegy: pálinkáspoharat!
A tombola úgy zajlik, hogy a szülőket kérik meg, arra, hogy vigyenek a bölcsibe játékokat, ezeket ott rendszerezik, becsomagolják, aztán aki akar, vesz tombolát, ezzel támogatva a bölcsit. Tavaly kifejezetten meglepődtem, hogy milyen jó dolgokat sorsoltak ki, így idén még értelmesebb dolgokat emeltem le a játékbolt polcáról. Tippem szerint egy kedves merketinges szülő pedig csak a homlokára csapott, hogy "Ja, mára kellett volna tombola-ajándékot hozni?", azzal kinyithatta a céges kocsija csomagtartóját, és amit ott talált, behajította a bölcsibe, hiszen kisorsolásra került számtalan (különböző, de nem meglepő módon ugyanazon céghez köthető) pálinkáspohár, likőr logós pincér-tálca, ilyesmik. A gyerekek meg ott rohangáltak a nylonzacskókba csomagolt üvegpoharakkal az udvar kövén. Ezúton is köszönjükszépen / mondjon le. 
A másik nagy esemény az volt, hogy Lola elballagott a bölcsiből. A batyuban kapott gyűszűnyi pogácsát már aznap este benyomta, a batyu másik kincséből, a jövőben nélkülözhetetlen buborékfújóból pedig még a bölcsiben begyűjtött egy extra darabot a vezetőnőtől. Így kell ezt csinálni. (Egyúttal belátom, semmire nem megyek azzal, hogy az én ballagási pogácsáim évtizedek óta a tarisznyáikban porosodnak.)
Búcsúzunk a bölcsitől. Olyan nagy gyereknek éreztem Lolát, amikor először léptünk be oda, de tagadhatatlan, most, másfél év elteltével már sokkal nagyobb, sokkal ügyesebb, sokkal cserfesebb, és sokkal önállóbb. Köszönjük mindenkinek, aki ebben segített. Szerettünk pont oda járni, és remélhetőleg még fogunk is.
És is elégedett vagyok magammal. Az első ovis szülői végén rásasoltam a jelekre az óvónénink papírján. Tudjátok, tavaly még dilemmáztunk az ilyesmin. Most pedig a "jaajj, valami lányosat" keresgélő anyukák között gondolkodás nélkül lecsaptam a kockára. Most már tudom, hogy jó az nekünk.
Természetesen Lola is szokott az ún. "kisbaba játékok"-kal játszani. Egyik reggel a következő képen látható formációt rakta ki egy szempillantás alatt az EGRES-től kapott építőjátékból: 
- Lola, ez mi? - kérdeztem ártatlanul, kb. csak hogy beszéltessem.
- Hát kocka. - válaszolta ő a lehető legtermészetesebb módon.
Megint odanéztem, és láttam, hogy végül is tényleg.
A kocka - újratöltve
Mikro csodák - és a valóság
Mit csinálnak a nyugdíjas ithacai ismerőseink? Angolt tanítanak (pl. nekem), önkénteskednek pár további jelentőségteljes szerepben, a nyári lazaságban pedig azzal tuningolják magukat, hogy utazgatnak szerte a világban.
Másfél éve költöztünk haza, és már ennyi idő alatt is egy tavalyi, Julie-vel töltött kellemes este után idén Sue társaságában terveztünk meg egy egész napot. Teljesen hihetetlen, hogy miket nem találnak ők ki?
Nem elég, hogy a barátnőikkel átrepülnek az óceánon, de itt sem csak Hévízen csücsülnek napokig, hanem egy több országot érintő, elég pörgős körút részeként látogatják meg Magyarországot. Most akkor hozzátenném, hogy Sue 86 éves... Nem kell nagy következtetéseket levonni, természetesen ők nem átlagos emberek, őszintén örülök, hogy megismerhettem őket. ((Tagadhatatlan, valahogy ez a generáció jött be nekem. :))
Mivel tudtuk, hogy találkozásunk idejére Sue a budapesti városnéző körút kötelező tartalmi elemein már túl lesz, a tervezés idején bedobtam Szentendre nevét, mint célpontot. Aztán jött ő, hogy jó, jó, de tudom-e, ott hova kéne menni. Mondom hova? Mire ő: a Mikro Csodák Múzeumába! Na az meg mi? - gondoltam, és rákerestem. Találtam egy évek óta nem frissített honlapot - hát végül is lehet, hogy létezik. Sue megnyugtatott, hogy á, ez nincs benne az útikönyvekben sem, viszont az egyik főnöke ajánlotta... Micsoda hatalma van a szóbeszédnek!
Így aztán belőttük a címet, és jelentem, a múzeum létezik. Kicsi, mint Szentendrén minden múzeum, galéria, kiállítás. Három szobányi a hely, ahol Mikola Szjadrisztij, ukrán művész 15 alkotását lehet megtekinteni. Olyan icipici, aranyből készült mini szobrokat lehet megnézni, amik közül némelyik esetén még akár az alapanyag sárga pacáját sem látod szabad szemmel. Vagy csak egy icurpicur foltot. De ha belenézel a mikroszkópba, egy fél mákszembe költöztetett fecskecsalád, egy szeg hegyére épített sakktábla, vagy egyetlen tű fokába pakolt piramis, pálmafa, ÉS tevekaraván néz vissza... Na, ilyesmit még nem láttunk! Gyerekbarát, mert olyan múzeum, ahol húsz perc alatt végzel, másrészt pedig elárulom, hogy Lola is nagy élvezettel kukucskált. Ha arra jártok, és eddig kimaradt, ugorjatok be! Érdekesség: a mini méret miatt akkora precizitás szükségeltetik a készítés során, hogy már az alkotó szívdobbanása is bekavar - ezért lelassítja a pulzusát, és két szívdobbanás között dolgozik.
Ha most abbahagynám, lehetne ez egy szimpla programajánló is. De sajnos még írok...
A körút miatt gyorsan megy ám az összehasonlítás. Elmondták, hogy Budapest mennyire szemetes város, főleg Pozsonyból érkezve, ahol civil ruhás rendőrök szabnak ki a hatalmas összegű büntetést a helyszínen, ha valakit szemetelésen fognak.
Nem lehet ismerőseinket azzal vádolni, hogy nem pörgetik a magyar GDP-t, mert bizony a szándékoltnál is jobban pörgetik - egyiküktől (aki szintén egy sokkal fiatalabb, több földrészen élt, hihetetlenül tapasztalt utazó) szép kis summát loptak el a tárcájával együtt a villamoson... Most mit mondjak, nagyon égett a bőr a képünkön.
Olyan is volt, hogy nem tudtunk a szentendrei Dunakorzón kártyával fizetni egy étteremben. Hanyadik században élnek ők vajon?
Ezt szó szerint ugyan nem mondták, de szerintem tán még várták is kedves amerikai barátaink, hogy este továbbvigye hajójukat a Duna a Balkán-félsziget felé.
Kiállítás
Art on lake - ez a címe és a honlapja annak az új kiállításnak, amit a Városligetben nyitott a napokban. Méghozzá a tavon!
Mi rögvest teszteltük is a terepet.
Mindenféle modern, leginkább a szobor szóval illethető alkotás került a tóba, eléggé szellősen elosztva. Magyar, de többnyire külföldi képzőművészek munkái. Csak most, csak ide tervezve. :)
Meg lehet nézegetni a szobrokat a parton sétálva, a hídról, vagy akár csónakázás közben is. Mivel 12 év alatt tán még soha nem csónakáztunk együtt, kipróbáltuk ezt is. Poén, hogy senki nem aggódik, hogy esetleg nekimégy az alkotásoknak, lényegében ezt is szabad. (Persze ez nálunk szóba sem került, hiába fújt a szél...)
Még szembeötlő, hogy friss a kiállítás, egyrészt egy-két alkotáson még dolgoztak a vízhatlan horgásznacis melósok, továbbá a Prizma bárban épp előttünk tesztelték VPOP-s pólóba bújt, magukat bizonyára NAV-osnak valló egyének a pénztárgépet, akik majd lehet, rájönnek, hogy a csónakosok nyugtaadási szokásai is vizsgálatra érdemesek.
Teljesen mindegy, hogy ez-e soros EU elnökségünk legnagyobb eseménye, meg azon sem fontos agyalni, hogy az ötlet mennyire egyedi, sok körbeevezhető kiállítás bizonyára nincs. Már csak ezért is bátran ajánlom, hogy mindenki menjen el, aki épp Budapesten jár. Szeptemberig él a lehetőség. Megemlítendő, hogy (fél órát nyugton ülni tudó) gyerekekkel is jó program lehet, a bátor kiskölköknek mentőmellényt is kínálnak, babakocsit pedig a mólón lehet hagyni.
Kedvcsinálónak, és az otthon maradóknak küldjük városligeti fotóinkat új formában (de a szokásos helyen és formában is elérhető):
Ikertalálkozó
Gyakran megesik, hogy az emberek elsütik a szokásos frázisokat: "majd fussunk össze"/"majd dumáljunk", aztán a megvalósítás várat magára.
Így történt ez a legutóbbi pocakos időszakomban a kórházban megismert csajokkal is. Volt, akivel csak napokon, volt, akivel hosszú heteken át éltünk összezárva. Együtt vadásztuk a szabad CTG gépeket, vártuk a viziteket, együtt álltunk sorba vérvételért, ebédért, végighallgattuk a másik számtalan telefonbeszélgetését, fájdalmát, örömét, betéve ismertük a másik látogatóit, kedvenc színét, tusfürdőjét.
Összefonódott a sorsunk tavaly ősszel, egy közös cél miatt: mindannyian azt az ismeretlent vártuk és vágytuk, hogy egyszer csak betoljanak az ágyunk mellé két egészséges újszülöttet (jaa, egyikőnknél a szám háromra módosítva!), és a lehetőségekhez mérve minél hamarabb hazajussunk mi is és a babák is.
Jó, hogy ott voltunk a Sotén, örülök, hogy pont ők voltak ott, és irtó szuper, hogy mindannyiunknak hiba nélkül megvalósult a fent említett cél.
Most már nem csak mi ismerjük egymást, hanem az ikreinket is összehoztuk. Kisebb feltűnést keltettünk a parkban, dehát ez van, mi már mindannyian tudjuk, hogy színes, izgi és szép az élet ikrekkel. 
Fél évesek. Fél évesek? Fél éveseeek!!!
Nagyjából ennyi idő kellett ahhoz, hogy ne ámuljak-bámuljak rá minden nap többször is arra, hogy egyszerre két picibabánk van. Most már ((kb.)) természetes.
Ikrekkel vannak érdekes pillanatok. Pl. kicsit lassabban lehet haladni az utcán - pedig még nem indultak el a fiúk két különböző irányba. Apropó, utca. Viszonylag egyszerűen ki tudunk menni az utcára, mert mérőszalaggal mentünk babakocsit venni, és egy átment a vizsgán. Így gyerekestül, tehát a kocsi összecsukása nélkül is kiférünk az ajtókon. Visszatérve a lassabban haladásra, az van, hogy az emberek nagyságrendileg 10%-a odajön, és kíváncsiskodik. Az érdeklődők között legjelentősebb számban a nagymama-korosztály képviselteti magát. A skála egyik vége az, hogy "Két fiú? - Igen. - Te jó Isten!", de ennél sokkal gyakoribbak a kedves nénik, akik fürkészik a babáinkat és gratulálnak, majd egy részük elmeséli, hogy az ő saját, esetleg ismerősei iker unokáival mennyire szörnyű volt x évig. Az (ismeretlen) ikres szülők nem annyira dumálósak, általában valamiféle "egy csónakban evezünk", somolygós, részvétteli nézéssel egyszerűen csak ráköszönnek az emberre, és mennek tovább.
Mit is mondhatnék, nem könnyű az alaphelyzet, az biztos. Két csecsemő, akikre nem hatnak az érvek, és egy anya két kézzel, az bizony kevés. Itthon is, orvosnál is, gyakorlatilag bárhol. Mindent meg lehet persze oldani, de nagyon könnyen lehetnek mellékhatásai a helyzetnek. Én szerencsére nem tudlak benneteket olyan sztorikkal feltartani, hogy milyen az, ha harminc percig egymás kedvére üvöltenek, vagy hasonlók, mert csak a napok töredék részében vagyok velük hármasban. Így szerencsére elmondhatom, hogy elég nyugis, mosolygós fiaink vannak.
Különböznek, aha, igen. Néha ezerrel magyaráznám ezt az ismerősöknek, hogy na, itt van a két gyerek egymás mellett, hiszen látod, hogy mennyire ... na és ilyenkor - meg pár fényképen - én is látom, hogy külsőleg iszonyatosan tudnak hasonlítani egymásra. Azért a nagyszülőkkel és a tesómmal számolva már legalább heten stabilan meg tudjuk őket különböztetni egymástól, de tudom, hogy még néhány hűséges fotónézegetőnk is keni-vágja a témát.
Márkó és Kende teljesen hasonló fizikai paraméterekkel rendelkeznek, általában nagyon hasonló fejlettségi szakaszban vannak, így eddig mindig nagyon hasonló dolgokat csináltak. Azért a miképpben, a gyakoriságban, az intenzitásban vannak felfedezhető különbségek, de oké, néha az időzítésben is. Lelki rezdülésiekben természetesen vannak eltérések, asszem egyikük sokkal zsiványabb gyerek lesz, mint a másik. Van konkrét jelöltem is, nem csak úgy általánosságban dobálózom az ilyesféle mondatokkal.
Gondolom, nem túl meglepő, de mindenképpen specialitása a helyzetnek, hogy mivel eddig őket csak az 5 centi - 10 méteres intervallumban mozgattuk egymáshoz képest, jelenleg a fiú-kisbabás élmények leginkább mindkettejükhöz egyszerre kapcsolódnak a fejünkben.
Ők is kapcsolódnak egymáshoz, a szó szoros értelmében, megfogják a másik kezét, és azt tömködik rövidebb-hosszabb szkanderozás után a saját szájukba. De ilyenkor nincs tiltakozás... Viccesek. És nagyon édik, nagyon szépek, nagyon erősek, nagyon jó kölkök. Külön-külön is, de együtt meg aztán totál kész vagyok tőlük. :)
És mint említettem, fél évesek. Hurrá! Vége a macerás elejének. De jó! Persze majd meglátjuk, hogy ezután könnyebb, vagy nehezebb lesz-e.
Íme a bejegyzés főszereplői: 
(Az ötletet Kata Lackónak sütött negyedéves tortájából merítettem.)