Van egy labdajáték, az a neve, hogy racquetball. Az általunk ismert játékok közül legjobban a squash-ra hasonlít, mert ütővel kell ütni a labdát egy zárt, magas, fehér- ill. üvegfalú téglatest alakú teremben. Egy érdekesség: szemüvegben kell játszani, "csak" amiatt, hogy a nagyon gyors labda ne nyomja ki a szemed. A profik akár 200 mérföld per órával ütik, minket meg még nem mért senki. :) Egyébként mind az ütő, mind a labda természetesen speciálisan ehhez a sporthoz van gyártva. Tessék nézni, ilyen alakváltozásokra képes a gömb alakú labda a falon pattanva: 
A sport szabályainak további alapos ismertetésétől eltekintek, hiszen be kell valljam, fogalmunk sincs az egészről. De egy ilyen apróság minket egyáltalán nem akadályoz meg a kiteljesedésben.
Szabadidős sporttevékenységünk rusnya téli időben helyileg egy YMCA-re korlátozódik, ami épp egy köpésre van hozzánk. Pár hónapja személyes tapasztalattal tudjuk alátámasztani, amit a Village People már megénekelt. Tudjátok, hogy "It's fun to stay at the Y.M.C.A." - és mindenki mutogatja közben a disco-ban ugrálva a kezével a betűket. (Mások kedvéért ez az Irígy hónaljmirígy himnusz alapját képező dal, megint mások kedvéért ... na jó, ebbe most ne menjünk bele.)
Az YMCA (Young Men's Christian Association, kb. Fiatalemberek Keresztény Szövetsége), amit ma mindenki csak úgy emleget, hogy "the Y" [/d̪iː waɪ/], eredetileg egy keresztény szervezetként indult Angliában: 150 éve az utcán lézengőknek adtak meleg helyet és kedves szavakat. Azóta "kicsit" kinőtte magát a szervezet: az USA-ban 2686 darab YMCA van, ezek összesen 21 millió (!) tagot számlálnak, valamint fél millió önkéntes is segíti a munkát az alkalmazottak mellett. Céljuk manapság egy olyan hely biztosítása BÁRKINEK, aki a szabadidejét hasznosan szeretné eltölteni.
Én eddig még csak a mi "Y-unkban" voltam, ez egész egyszerűen ez semmi más, mint egy sportcentrum. Beiratkozhatsz bérletesnek, vagy olyat is lehet, hogy pl. egy órára szóló jegyet veszel, és a következő dolgokat csinálhatod akár a hét minden napján: kosár, pingpong, biliárd, úszás, szauna, kondi, futógépek, egyéb cardio-gépek, meg van rakás csoportos óra is, pl. biciklizés, karate, yoga, pilates, step, triatlon, kick box, úszásoktatás, ilyesmik, a legtöbb különböző szinteken is fut. Emellett gyerektorna, gyerekbalett, gyerekkarate, stb. És remélem, a racquetball-t már írnom sem kell. Ennyi, erről szól, semmi másról. Azaz ezeken kívül jeles napok alkalmával összejöveteleket is szerveznek a tagoknak. Legutóbb talán Valentin-napi muri volt. 
A hab a tortán, hogy két gyerekmegőrző is működik a komplexum területén, egy kisebb, egy nagyobb gyerekeknek. Ez nagyon nagyon király, hogy egy helyen vagyunk mi meg a kölök, a sport meg a játszás. ((Tessék nekem megírni, hogy van ilyen hely Budapesten? Ha nincs, csináljunk!)) Az meg csak az eper a torta habjának tetején, hogy Lola imádja az egészet, alig lehet hazarobbantani. Ha beviszem a játszóba, egy másodperc múlva már nem létezem számára. Ha érte megyek, ugyanez: felkutatom a teremben, odamegyek, köszönök neki, végül is néha talán észrevesz, de csak játszik tovább.
Az YMCA jelmondata: Activate America! És ez nem kamu, komolyan mondom, sikerül is nekik. Mindenki ide jár: kicsi, sovány, magas, kövér, még kövérebb, csecsemő, nyugdíjas, fiatal. Komplett osztályok suli után, családok, diákok. Mindenki. A faliújságon láttam, hogy Ithacában egy 98 éves bácsi is tag. :)
Ipszilon
Hát ez meg mi?
A következő műholdképeket találtam véletlenül a google térképén:
Mik ezek az másfél kilométer átmérőjű karikák? Óriási játszótér? Gabonakörök? Az indiánok már ezer éve is pacmaneztek? És egyáltalán a mi bolygónkon vannak, vagy Mikrobi utazott el egy távoli csillagrenszerbe? Üzenet a földönkívülieknek? Én már tudom, de nekem könnyebb volt, mert pontosan tudom, hol vannak, és megnéztem streetview-ban. Véletlenül jutottam ide: biztos ti is volt már, hogy tévedésből valami fura helyre zoomoltatok az egérgombbal. Várom a tréfás vagy helyes megfejtéseket.
Babazuhany
Jó, csak vicceskedek itt magamnak, tulajdonképpen legyen inkább babazápor, ez már közelebb van a valósághoz. Ez egy buli, aminek angolul baby shower a neve. Egy "igyunk előre a medve bőrére" típusú dolog, de miért ne lehetne ilyet is, bulira bármilyen indok megfelel.
Mi kell ehhez? Egy várandós anyuka, ő mindenképp. Ezen kívül egy haver, aki megszervezi, meg sok másik haver, aki elmegy. Az alapötlet az, hogy a barátok gondoskodnak a megszületendő babáról, mindenki visz valamilyen ajándékot, ezeket zúdítja "záporként" a családra.
De mi történik előtte? Ha Jacqueline a fő szervező, akkor mindenképp nagy kajálással indul a dolog, és utána szünetet sem hagyva heves fagyi, süti, stb. tukmálással folytatódik. De ezen kívül azért van pár ilyenkor szokásos vicces tippjáték- pl. mindenki leszakít valamekkora darabot egy WC papír gurigából, akkorát, amekkora szerinte az anyuka haskörfogata. Aztán ezeket összevetjük egyesével a pocakkal, és a legjobban passzoló "szalag" tulajdonosa örül nagyon. De vigyázni kell, mert állítólag legközelebb annak lesz babája, aki ebben a játékban nyer! (Persze, persze.) Amúgy meg pancserok voltunk, mert a legtöbben túl nagy darabot szakítottunk le. Aztán következett a babaétel kóstoló verseny. Volt vagy öt különböző üveg, és meg kellett tippelni, hogy melyik milyen ízű. Gondoltam, ebben profi vagyok, azért elfogyott pár üveg - ugyanebből a márkából - tavaly nálunk. Hát rohadtul nem voltam jó, pl. az almát meg a körtét összekevertem, ilyen hatalmas hibákat vétettem. De lehet, hogy az eredményt a babaételt gyártó cégnek is el kellene küldeni, mert nem én voltam az egyetlen...
Aztán jött az ajándékozás. Valóban ez a fő műsorszám, ez abból is látszott, hogy rengeteg ideig kellett csinálni. Először is, körben ültünk, és minden ajándék kibontásánál az ajándékot adó odaült az ajándékozott mellé, közös fotó és nagy mosolygás ajándékbontás előtt, alatt, közben, egyszóval mindig. De a legröhejesebb az volt, hogy bontások között az ajándékokat egyenként körbe adogattuk, és mindenki mindegyiknél a "hűha", meg "de jó", meg "milyen édi" és hasonlók kombinációit mondogatta. Ilyenek a nők, na. Amúgy meg büszke vagyok magamra, hogy nem a tizedik 50 centis rugdalózót vittük, természetesen már egy gyerekkel is hihetetlen szerteágazó tapasztalatai vannak az embernek. :)
Hogy jó-e ez, van-e értelme, lehet érvelgetni. De ha az ember úgy vár babát, hogy a családja - a férjét kivéve - a földgolyó ellentétes "végében" él (hehe, ebből már biztosan tudjátok, hogy ezt a bejegyzést sem Gyuszkó írta), azért kedves dolog ez a buli, lássuk be. Jó volt, na meg fincsi a búcsúajándékba kapott csoki is. Azt esetleg javasolhatom, hogy ezt a csokizást vezessük be mindenféle buli végére?
Valentin
A Valentin-nap elsősorban itt is a szerelmesek ünnepe - tömve vannak a TV-k az olyan agyatlan reklámokkal, mint pl. hogy "vegyél tőlünk plüssmacit", meg "febr. 14-ig garantáltan házhozszállítjuk a megrendelt pizsamát". A szórólapok minden oldala piros szívekkel és rózsákkal tömött. Marha jó, hogy ilyeneket nem kapunk a spam-mentes postaládánkba! A szórólap-hegyek tuti nem hiányoznak otthonról. Nem hiába nyomakodnak ám a marketingesek ilyenkor, általában kiugró a forgalom: egy kisker kimutatás szerint tavaly átlagosan 123 dollárt költöttek el az amerikai emberek ezen a napon. 
Azonban van egy olyan vonulata a Valentin-napnak, ami nálunk ismeretlen: a kisiskolások is nagy lázban vannak ilyenkor, apró mütyűröket, leggyakrabban képeslap-szerű üdvözlőlapokat adogatnak egymásnak. Van, ahol a "népszerű" gyerekek halmoznak fel ilyeneket, több helyen pedig gondolom az ebből eredő lelki sérülés elkerülésére mindenki visz MINDEN osztálytársának valamit ajándékba! Ebből is látszik, hogy itt is dúl a nagy egyenlősdi néha, nem csak a kapitalizmus.
Nekem nem szívügyem a Valentin-nap, viszont ma van Bálint-nap, aminek annál több értelme van! Sok puszit küldök és jó egészséget kívánok otthon egy icipici és egy idősebb Bálintnak is! Érdekességként megjegyzendő: olyan, hogy névnap, sok másik országhoz hasonlóan az USA-ban sem létezik, ez csak néhány európai és dél-amerikai országra jellemző hóbort.
Cornell-Princeton
Szombaton a Cornell Big Red jégkorongcsapatát néztük meg, ahogy a Princetoni Tigrisekkel bírkóznak. Óriási rangadó: ők a területi liga (Ivy League) első két helyezettje, továbbá országos szinten a Cornell az ötödik, a Princeton pedig a tizedik az aktuális ranglistán, amin USA összes egyetemi-főiskolai jégkorongcsapata szerepel. Gondolom, irtó meglepő, hogy vannak fotóink.
A Lynah Rinkbe, az egyetem 4267 fős jégkorong-stadionjába nem triviális bejutni egy ilyen meccs alkalmával. Aznap már nem volt jegy, de ez köztudott. Egy héttel a meccs előtt már csak vagy ötven jegyből tudtam válogatni. Vannak diákbérletek is, azokért már jóval a szezon kezdete előtt sorba kell ALUDNI, mert már hajnalban eladják az összeset. A hangulat garantált, a tét pedig az egyetem és a csapat presztízse. A csapat jelentőségét az is mutatja, hogy jövő héten a CBS, egy fontos országos tévécsatorna is közvetíti a meccsüket.
A meccs kicsit csúszott, mert elakadt a vendégcsapat busza. A zenekarok, a Maci, és a bírók már melegítettek, végül a csapatok is felvonultak, és megteltek a lelátók. És aztán folyton történt valami. Amikor a hangosbemondó a csapatok névsorát olvasta, a hazai játékosok nevét ováció kísérte, a vendégcsapat névsorát viszont a nézők "Boring! Boring!" ("Uncsi! Uncsi!") kiabálásokkal kísértek, és mindenki egy-egy nagy újságpapírt lobogtatott, mintha azt olvasná. Az újságpapírokat végül a névsor végeztével összegyűrve bedobálták, és a felkészült szervezők pillanatok alatt összeszedték a szemetet. Aztán jött a himnusz, aminek a közepén az egyik szót mindenki hangosan bekiabálta, pedig a dal többi részét csak halkan énekelte. De több hasonló ceremoniális elem is volt. Azt mondanom sem kell, hogy a meccs alatt végig nyomták a csapat saját indulóit, és az ellenfélnek szóló kedvességeket, mint például "You just s***! You just s***!", illetve "Good school, bad school, good school, bad school!". A csapat kabalafigurája, a Maci is produkálta magát: összeszólalkozott a vendégcsapat zenekarának karmesterével, valamint összetépett és megevett egy tigrist ábrázoló plakátot. A jégpályát (itt is) egy nagy kocka alakú géppel újították fel, aminek a sofőrje beöltözött királynak, koronával, palásttal. Voltak rendőrök, helyi szervezők, a Macinak volt személyi asszisztense, zenekarok, négyezer néző, a jégpályát ápoló munkatársak, egy csomó mindenki, nem is tudom honnan kerítenek ennyi embert egy ilyen kisvárosban. Érdekesség: a zenekarnak 51 jegy minden meccsen le van foglalva. Annak eldöntésére, hogy a zenekarból ki fér be ebbe a keretbe, bevezettek egy pontrendszert: sok pontot ér, ha egy zenész nem hoki meccsen is játszik. 25-40 zenész elkíséri a csapatot az idegenbeni meccsekre is.
És minden rendben lett volna, 59 perc után 1-0-ra vezetett a Big Red, a közönség lelkesen tapsolt, aztán átkozódva kivonult, mert az utolsó percben bekaptak két gólt, és 1-2-re kikapott a Cornell csapata. Hát ez van. Eddig még csak veszíteni láttuk a Cornellt. Talán mi hozzuk nyakukra a balszerencsét?
Újévi mókázás
Kedves japán ismerőseink részeseivé tettek minket a következőknek: 節分, 立春, 豆撒き. Ennek megfelelően volt tehát 年男, 炒り豆, mi pedig, hogy beájuljanak, előre igyekeztünk Gyuszkóval betanulni az "Oni wa soto! Fuku wa uchi!" mondatokat. Röviden tehát ennyi, de a biztonság kedvéért álljon itt ez hosszabban is. Olvassatok csak nyugodtan tovább, ígérem, megkomolyodom.
Japánban is a Gergely-naptár a hivatalos jó ideje, de ünnepségeikben még emlékeznek a régi holdnaptáros időkre, amely szerint most van az újév, illetve a tavasz kezdete. Ekkor tartják a mamemaki nevű ceremóniát, ami a tavalyról itt maradt és az új évben erre szállingózni szándékszó ártó szellemeket messzire űzi, ezzel párhuzamosan biztosítja az idei egészséget és jólétet.
Biztos ami biztos, evéssel indítottuk. Nem vitás, hogy ez volt a legigazibb szusi, amit valaha ettem. De volt még egy-két érdekesség a menüben pl. szójaszószos csirke kólában. A mamemaki csak az ebéd után következett.
A hagyományok szerint a háztartás egyik tagja, általában a férfi, beöltözik kétszarvú piros szörnynek (oni néven fut, és a japán folklór egyik fontos eleme). A többiek pedig szójababbal vagy mogyoróval dobálják meg az onit, eközben heves kiabálás, aztán ha jól végeztük dolgunkat, szellem el. Ezzel az üldözéses rész pipa. A következő felvonásban mindenki annyi szem babot vagy mogyorót eszik meg, ahány éves, ezzel megjön idénre a szerencse is. 
Ennek a szokássorozatnak minden eleme lezajlott, csak minden óvatosan, japán módra, a meghívottak minden paraméterének figyelembe vételével történt. Itt az anyuka öltözött be piros szörnynek, buzogánya nem volt. Kedves szörny volt lényegében, pl. kopogtatott az ajtón, mielőtt megjelent. Aztán kiabáltunk és dobálóztunk, de nem szójababbal, meg nem is mogyoróval, hanem előre házilag legyártott újságpapír-galacsinokkal. (Az volt a fő ideológia ugyanis teljesen jogosan, hogy az apró szemű babok rövid úton úgyis a legkisebb kölkök szájában landolnának. És a galacsinokat hamar össze lehet szedni, ami természetesen iziben meg is történt.) A kapálózó szörnytől a beöltözött anyuka gyereke ijedt meg a legjobban. Lola figyelemmel követte az eseményeket, ő max. akkor ijed meg, ha más gyerek visítozik vagy sír. Túl jó gyerek, na, a rikácsolásokat nem érti, mi lehet. Szörny el, anyuka vissza, baba megnyugszik. Persze a japánoknál még az újsággalacsin is csak japán újságból készülhet. De szegények rendszeresen szoktak Japánból kaját is rendelni...
Utána még tartott Gyuszkó közkívánatra zsönglőrbemutatót, ami nem része a ceremóniának, de meghagyta nekik, hogy gyakoroljanak szorgalmasan tovább. A szerencsehozó babevés csak elvitelre zajlott, kaptunk bőséges zacsi csak nekünk csomagolt mogyorót (így az újabb veszélyforrások is elkerülve - mind a maszatolás-szemetelés, mind a lenyelés). Mindjárt fel is keltem Gyuszkót mogyorót enni, biztos ami tuti, nehogy már lecsússzunk valamiről idén emiatt.
Családfázás
Nem vitás, hogy nagy divat mostanában a családfa kutatás. Főleg persze azok körében, akik nagyon ráérnek és/vagy nincs egyéb kilégítetlen kívánságuk. Még gondolkozom, hogy én melyik csoportba tartozom. :)
Gyakran belefutottam kölönféle honlapokon hirdetésekbe, továbbá TV reklámokba, melyek mind-mind ide vezettek. Ingyenes próba, hát ez kell nekem, nincs mese! Regisztráltam a legbővebb szolgáltatásra, ami szerényen a "világ" címszó alatt fut, a kisebb, USA csomaggal ellentétben. A több az jobb, nem? (Szóban persze hallanátok az iróniát a hangomban az ilyesféle kérdéseknél.)
És elkezdtem építeni a családfámat, elsősorban nevek megadásával haladtam. Igen ám, de meddig? Be kell látni, hamar elakadtam. Persze egy részről valami, hogy három nagyszülőm testvéreinek nevét fejből tudom, de a negyedikük tesóit miért nem? És egyáltalán, a testvérek mikor, hol születtek? Jajjaj. Őrült nagy fát nem építettem, ez van.
Na de ezek után jön az izgalom: meg kell nézni, hogy mit tud a csodahonlap ezekről a nevekről. "World deluxe" tagság ide vagy oda, leginkább semmit. Azaz majdnem minden felmenőm esetén ajánlott olyan (félrevezető) nyomokat, hogy ilyen nevűek mikor mit csináltak az USA-ban. Na persze. Nem lepődtem meg, hogy semmilyen magyar adatbázisuk nincs, bár bevallom, így a téma hevében talán csalódásnak is lehetne nevezni. Próbálkozás a fenti linken főképp akkor ajánlott, ha nektek esetleg német, brit, vagy svéd adatok érdekesek lehetnek. De leginkább, ha amerikai.
Ó, hát semmi gond, megyünk tovább, engem nem abból a fából faragtak, illetve nekem ilyen is van ám! Ha "ő" nem ajánl semmit ehhez a névhez, majd én, majd én rákeresek. Mit lehet tenni a magyar nevekkel, főleg ha azok "czy"-re végződnek? Hát rákeres az ember ci-re, czi-re, czy-re és cy-re is, plusz ezek kombinációjára magyar és azok "angolos" keresztnevével is. Izgulás, egyre inkább, aztán egyszer csak azt mondom, hogy "Tandara-rá-ra-rá"!
Jön a csodálkozással vegyes döbbenet, hogy egy ilyen honlap most valóban mond nekem újat egy dédnagyapámról? Tudja, hogy mikor érkezett? Hol lakott (utca, házszám), hol dolgozott? Dehát ezeket az égvilágon már senki nem tudja! Mindenféle doksik vannak beszkennelve, pl. 18. századi adófizetők listája adott államban, és hasonlók. Ami nekem fontosabb volt: például egy oldal az 1920-as pittsburgh-i népszámlálásról, (a felsorolt emberek nevei a lapokhoz rendelve!). És igen, rajta van a neve, biza: 
Aztán jön az a fázis, hogy ez mind-mind király, de akkor meg miért nem tud többet? Óóó, lécci, én többet akarok! Na, nem. Az már nincs. Ennyi van, örülj neki. Én meg örülök. Aztán bosszankodok, hogy két itt töltött évtizedről csak ennyit tudtatok összeszedni? Na ne már! Aztán megint talán inkább öröm, hogy hűha, hát ez tök jó volt! Valami ilyesféle érzelmi hullámvasúton mentem át.
Egyik anyai dédnagyapám után tehát éppen 100 évvel érkeztünk ebbe az országba. Vajon mennyire másnak láthatta! És a többiek, ők vajon hogy éltek 100 éve? Érdekes lenne egy-egy napra beugrani hozzájuk. Kár, hogy nem lehet.
Közérdekű csalás?
Egy indexes cikk - "Lakást akartak, mindent aláírtak" - alapján kicsit elgondolkodtam, hogy ki is járt rosszul ebben a csalásban? Senki. És az érintettek? Mindenki jól járt! Kérdőjel.
A cikk alapján kábé a következő történt. Négy résztvevő van, egy panellakását eladni kívánó tulaj, egy nincstelen család, egy bank, és egy csaló. A csaló jövedelemigazolást hamisít, hogy a nincstelen család tízmillió forint hitelhez jusson, amiből a csaló zsebrevág kétmilliót, és nyolcmilliót megkap a volt tulaj. És mindenki örül: a volt tulaj a nyolcmilliónak, a csaló a kétmilliónak, a bank pár hónap nemfizetés után lefoglalja és értékesíti a lakást, ahonnan a nincstelen család visszaköltözik a faluba. Mindenki pluszban van, kivéve a nincstelen család, aki visszajut kiinduló állapotába, bár egy pár hónapig a panelben lakhattak. Szóval mindenki nyert egy kicsit az ügyön! Énisénisénis!
Ilyen csalók vezetésével talán az egész országot fel tudnánk virágoztatni! Vagy mégsem? Szóval ki veszített az ügyön? Várom a megfejtéseket!
Szakácskönyv ápdét
Korábban hirtelen nyakamba szakadt megbizatásomnak eleget téve jelentem, elkészültem a régi, magyarul íródott szakácskönyv digitalizálásával. Hurrá. Egy ideig jó móka volt, de a sokadik este a könyv felett görnyedve már annyira nem éreztem hálás feladatnak. Most már csak annak örülök, hogy vége van. A fordítást nem vállalom, punktum. De szerencsére találtam magamnál sokkal alkalmasabb személyt ezen feladatra.
Hogy mit gondolna egy régész, ha ezer év múlva találná meg ezt a szakácskönyvet? Azt mindenképpen, hogy édesség-mérgezést kaptak az elődei, mert tele van sütirecepttel. Amiben én biztos vagyok, hogy nem volt könnyű dolga nagyanyáinknak, mert egyrészt állandóan tojáshabot vertek, ezek szüneteiben szappant főztek, ha egyik sem, akkor pedig ilyesmi feladataik voltak: "300 db diónak a belét apróra vágjuk késsel...". Kis színes, hogy az erőleveshez lehet tenni konyakot, valamint a csőrögéhez is szubjektíven annyi rumot, "amennyit felvesz".
Jó, néhol egyéb kaja receptek is megbújtak a sütik között. Essen most pár szó a sonkapác elkészítéséről: "12 kg sonkára veszünk 1 kg sót, 25 dkg tört salétromot, a kettőt összekavarjuk, felmelegítjük, és melegen dörzsöljük be a sonkába, fakádban 8 napig hideg helyen tartjuk. 8 nap múlva főzzük a páclevet, 16 kupa esővizet felforralunk, ... fűszerezzük, ... rászűrjük a besózótt sonkákra, deszkával, kővel lenyomjuk őket, 8 napig benne hagyjuk a kádban, közben egyszer-kétszer megforgatjuk őket."
A szupermarketek darált dió- és sonkakínálatához szokott kedves olvasóinknak egy kozmetikai szer receptjét küldöm búcsúzóul a könyvből: "Tíz percig marad az arcbőrön a narancslé, azután langyos esővízben mossuk le. Az arcbőrünk olyan sima és üde lesz tőle, mint 17 éves korunkba. Kipróbált szer."